Lépésről lépésre...

Lépésről lépésre...

Mindig rendkívül idegesített, amikor a házasulandó vagy már házas barátnőim erősítették azt a teóriát, hogy majd akkor fogok találkozni az igazival, amikor nem is fogom keresni. Bevallom, eleinte logikátlannak tűnt a dolog, mindemellett fölöttébb zavarónak is találtam, már csak azért is, mert szeretem magam irányítani az életem.

Akkoriban két egyetem négy szakán tanultam, sokat utaztam, a férfiak számára szinte rémítően önálló voltam, olyan igazi karrierista típus és túl komoly. Sokszor mondogattam, hogy nekem tulajdonképpen csak egy laza távkapcsolatra van szükségem, egy olyan párral, akivel naponta egyszer beszélek és havonta egyszer találkozom. Kiegyensúlyozott és nagyon boldog voltam egyedül, valójában a munkámnak és a tanulmányaimnak éltem.

Amikor elmentem szakmai gyakorlatra egy ifjúsági nyári rendezvényre, eszembe se jutott körbenézni, hogy milyen fiúkat is sodort arra az élet. Én azonban feltűntem a helyi szoknyapecérnek. Lelkesedése addig tartott, míg kiigazítottam földrajzból, ugyanis szerinte Kolozsvár Szerbiában van, melynek köszönhetően nem lettünk a legjobb spanok. Mindezek ellenére nem adta fel. Bár nehéz volt egyszerre az összes lányra figyelnie, valamiért én külön kategóriába kerültem, s mint utóbb kiderült, a hugát is megbízta, hogy barátkozzon velem. Rejtélyes véletlenek folytán lépten-nyomon összefutottunk. Tapasztalataimból merítkezve átláttam a helyzetet, így nem úszta meg, hogy ne jutalmazzam érdes és csipkelődő szavakkal. Nem titkolom, néha élveztem is. Nem vettem komolyan őt, és így nem jelentett különösebb lelki megterhelést beszólni neki. Ő azonban töretlenül játszotta a tábor macsóját, minden módon igyekezett imponálni nekem... Aztán egyik este leültünk teázni. Beszélgettünk. Beszélgettünk. Beszélgettünk. És bekövetkezett a varázs. Valami hirtelen megfogott Istvánban. Elkezdtem odafigyelni arra amit mond, testtartására és a hangsúlyára. Elkezdtem élvezni a vele való együttlétet. Számomra is szimpatikussá vált az az ember, akivé váltam - a vele való társalgás közben. Meglepődtem. Idővel azon kaptam magam, hogy elkezdett hiányozni, ha nem volt velem. Abba maradtak a szurkálódások és a másfelé kacsintások is. Az utolsó nap rituáléját is együtt jártuk végig, már majdnem olyanok voltunk, mint egy pár, de aztán elbúcsúztunk. Emlékszem, megkérdeztem tőle: „most ki is vagy te nekem? Hogyan definiálhatnánk magunkat?" De nem érkezett válasz.

Hazautaztam. Egy másik országba, 500 km-re tőle. Napokig nem jelentkezett. Nagyon zavart a dolog, már csak azért is, mert mindeközben én egy háromhetes európai körútra készültem, és a gondolataimban, a lelkemben el akartam őt vinni magammal. De nem keresett, egészen a harmadik napig. A férfiak tudják csak, miért kell három napot váratni a hölgyeket. Aztán az utolsó pillanatban felhívott.

A körút során minden városból küldtem neki képeslapot vagy levelet. Elneveztem a Szimpátiámnak. Hazatérve a családom is felfigyelt a változásokra. Támogatni akartak, ezért terveztek egy spontán nyaralást a Balatonra. Pontosan egy hónappal a teázós esténk után, így vihetett el engem István Tihanyba az egyik legromantikusabb vacsorára, amiben addig részem volt. Balatonra néző terasz, kicsi asztal, megterítve két személyre, gyertyafény, halk zene és kuncogó felszolgálólányok, akik minimum azt gondolhatták, hogy lánykérés lesz. Zavarban is voltam, s végig az járt a fejemben, ha én ezt a klubban egyszer elmesélem...Akkor már egészen biztosan tudtam, hogy István az, aki kell nekem. Határozott voltam és reméltem, hasonlóan vélekedik ő is. De ő tartott a távkapcsolattól. Messze voltunk, más ország, azonos nyelv, de már más kultúra. Bár sorra váltotta valóra az álmaim és én egyre biztosabb voltam benne, hogy vele szeretnék lenni, ő csak hátrált. Bizonytalanul jöttem haza, és még egy hónapba telt, mire kimondta, hogy már nincsenek kétségei.

Lassan legyőztük a köztünk lévő akadályokat, távolságot, határokat és családjaink is megismerték a másikat. Minden beszélgetésért meg kellett küzdenünk, minden találkozásért nyolc órát utaztunk. Csodás időket töltöttünk együtt. Minőségi időt. Mivel havonta csak egyszer találkozhattunk, egy-egy hétvégére, különleges volt minden pillanat. Természetesen kalandból és nehézségből is jutott bőven. A ballagásom napján nem engedték át a határon, így délután utóba ültem, és este találkoztunk Debrecenben. A kaland az államvizsgámmal és az ő németországi kivándorlásával folytatódott. A távolság 1200 km-re nőtt, immáron három ország állt köztünk, beszélni is alig volt alkalmunk. Tulajdonképpen amikor fölmerült, hogy külföldön szeretné megerősíteni a szakmai hírnevét, azonnal támogattam őt. Tudtam, hogy ez nem lesz akadály köztünk, de azért néha elfogott a félelem. Talán épp ez motivált engem is arra, hogy hasonló döntést hozzak meg, mint amit István is meghozott. Jelenleg európai önkéntesi évemet töltöm Németországban. Már nincsenek köztünk határok, csupán 480 km. Még mindig csak havonta egyszer tudunk találkozni, és ez így is marad októberig. Akkor ugyanis összeházasodunk. Karácsony este meglepetésként fogadott, hogy ott áll velem szemben, mikor kiléptem a templom ajtaján. Érkezését egy gyűrűvel tette örökre emlékezetessé. Tudom, hogy fantasztikus esküvőnk lesz egy erdélyi kastélyban és csodálatos életünk egymás társaságában.

István mellett valóra vált minden régi, elfelejtett álmom és nekem tényleg egy távkapcsolat adta meg azt a pluszt, amit nem is tudtam, hogy hiányzik. Ismeretlen területeken szereztünk jártasságot. Megtanultuk, hogy hogyan lehet konfliktust kezelni - a távolság ellenére. Átléptünk azokon a nehéz akadályokon, ami a kezdetekben minden találkozás között ott volt, és amit a találkozás első óráiban mindig le kellett rombolni. Közös szenvedélyeket és álmokat találtunk. Minőségi kapcsolatot alakítottunk ki egymással a fokozatosság által, amely az élet minden területére igaz. Lassan haladva, igazodva személyiségeink különbözőségéhez érkeztünk el ebbe az izgalmas élethelyzetbe, és haladunk tovább. Tiszteljük és szeretjük egymást. Megnyugtató és szép közös terveket szőttünk, és sorra váltjuk őket valóra. Azonban mindig csak lépésről - lépésre haladva.
Renáta és István

Kapjon jót, aki jót vár…

Kapjon jót, aki jót vár...

... zakatolt a fülemben Zséda egyik dalának utolsó sora. Napok, hetek óta, amolyan csodaváró hangulat lett úrrá rajtam. Biztosan más számára is ismerős ez az érzés. Amikor pontosan tudjuk, hogy hamarosan történik majd valami.

Túl két hosszabb kapcsolaton, amelyek igencsak megviseltek, éreztem, hogy itt az ideje annak, hogy bizonyos dolgokat átértékeljek. Ebben a különös periódusban talált rám egy kötet, amit az egyik barátnőm ajánlott. Az a típusú ember vagyok, aki mindenről listát ír, a szombati bevásárlástól a karácsonyi teendőkig. Nos, a könyv így kezdődik: írjunk listát arról, mit is szeretnénk a párkapcsolatunkban, mi az, amit el akarunk kerülni. Milyen partnerre vágyunk, és mit várunk el saját magunktól. Tapasztalatból mondom, a lista rengeteg mindennel szembesíti az embert. Mik azok a hibák, amiket rendszeresen elkövetünk, minek dőlünk be szinte állandó jelleggel, és milyen mentségeket keresünk a hibáinkra... Július volt, amikor leültem, és nekikezdtem a felsorolásnak, és megfogadtam, hogy minden nap csak egyetlen dolgot teszek hozzá a négy „témakörhöz". Augusztus vége volt, mire elkészültem. És tulajdonképpen ekkor kerültem a csodavárás hangulatába is.

Mesés nyár volt, a munkahelyemen az addig elért sikereknek köszönhetően megjutalmazták a csoportot egy pár napos római nyaralással, a horoszkópom pedig azt írta, egy utazás során találkozom valakivel, aki akár még a nagy Ő is lehet. Számoltam a napokat az indulásig, és csalódva állapítottam meg, hogy nem történik semmi. A római vakáció ugyan fantasztikus volt, leszámítva két lelkes olasz fiatalembert, senkivel sem találkoztam, aki az igazi lehetett volna. Így teltek tovább a csodaváró napok...

Nálunk minden év október első hétvégéjén rendezik meg a szüreti napokat. Erről sosem hiányozhat az ember, még akkor sem, ha időközben más városba költözött. Egy kedves barátnőm, Mariann úgy döntött, csatlakozik hozzám. Piros bőröndömet magam után húzva, Zséda dalának dallamával és soraival a fülemben trappoltam az állomásra. A helyjegyünk sajnos nem egymás mellé szólt, de Marcsát sosem kell félteni, ha intézkedésről van szó. Szálljak csak fel oda, ahol ő ül – csacsogta pár perce a telefonba – aztán majd cserélek valakivel. Mire felkászálódtam a vonatra, ő már nagy egyezkedésben volt egy helyes, picit Ryan Gosling-ot idéző fiatalemberrel. A helycsere sikeresen megtörtént. A srác láthatóan elmerült egy újságban, és ezzel véget is ért a kommunikáció. Legalábbis aznapra. A hétvége gyorsan elmúlt, én pedig egyedül utaztam vissza a nagyvárosba. Aki vonatozik, biztosan tudja, milyen vasárnap útra kelni: hatalmas tömeg és táskahegyek mindenhol. Percekbe telt, mire le tudtam ülni a helyemre a IC-n. És ahogy felpillantok, ki ült velem szemben? A pénteki srác. A Ryan Gosling-os! Hihetetlen. Mi az esély arra, hogy egyetlen hétvége alatt, kétszer is ugyanazon személy mellé szóljon a jegyünk a MÁV-nál? Persze egy túlzsúfolt vonat nem éppen a legjobb környezet az ismerkedéshez. Így a „Feltegyem a táskádat?" mondat után valójában csak az egymásra való pislogás maradt, mint egyetlen kommunikációs lehetőség. Lassan megérkeztünk, és leszállva a vonatról ismét segített cipelni a bőröndömet, azonban úton a buszmegálló felé, váltottunk pár szót. Gyorsan kiderült, hogy ugyanarra a járatra várunk. Sőt. Ugyanabban a megállóban fogunk leszállni. Vajon létezik ennyi véletlen? Szerintünk nem!

És ezzel tulajdonképpen elkezdődött a minden várakozást felülmúló, közös kalandunk. Egy olyan kaland, ami rövid idő alatt érett komoly kapcsolattá, és melyben a kezdeti lelkesedés töretlen maradt. Azóta összeköltöztünk, ami életünk egyik legjobb döntése volt. A szerelmünk motivál minket minden nap, így tesszük egymást egyre jobbá. Mi ez, ha nem egy valóra vált álom?

Az embert néha hatalmas meglepetések csodák találják meg, de ehhez elengedhetetlen, hogy nyitottak legyünk azokra. Én világ életemben egy sötét hajú, barna szemű fiút vártam. Azt pedig, hogy a párom fiatalabb legyen nálam, el sem tudtam volna képzelni. Nos, a hercegem szőke, kék szemű, és három év a korkülönbség köztünk... a javamra. De most már tudom, hogy őrá vártam. Visszaolvasva a listámat pedig döbbenetes a hasonlóság. Azt kaptam, amit kértem. A titok, és a vonzás törvénye tehát létezik.

A találkozásunk után néhány hónappal, április elsején Péter megkérte a kezem. Hiszem, hogy nem csupán áprilisi tréfa volt, mivel az éttermet már lefoglaltuk az esküvőhöz.
Márta és Péter

Feliratkozás az RSS csatornára