NYERTES Love Story

Kicsi hajó az élet tengerén

2007 nyarán sikeres államvizsgát tettem, ám ezzel tulajdonképpen véget ért életem legszebb és leggondtalanabb időszaka. Feladtam a pécsi albérletet, búcsút vettem az egyetemi évektől, évfolyamtársaktól, emlékektől, és hazaköltöztem. Akkor már két éve voltam egyedülálló. Még egyetemista voltam, amikor véget az első komoly kapcsolatom, és csak az idő múlása hozott némi enyhülést. Eleinte nem ment könnyen a talpra állás, képtelen voltam racionálisan gondolkodni, okos és felelős döntéseket hozni a jövőmet illetően. Túlélni! Ezt az egyet szerettem volna.nyert2

Hazaköltözésemet követően egy régi ismerősömnek köszönhetően, annak baráti társaságában találtam magam.
Egyre jobban beleolvadtam ebbe a közösségbe, és egyre több időt is töltöttünk együtt. Így találkoztam Robival, akivel már látásból ismertük egymást, hiszen egy gimnáziumba jártunk. Szinte mindennapossá váltak az összejövetelek, egyre többet beszélgettünk. Egyik este úgy alakult, hogy Robi nem tartott velünk. Hiányzott a társasága, de akkor még nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Egyre több mindenről, és egyre többször jutott az eszembe, de mivel olyan rég nem éltem át ehhez hasonlót, nem igen tudtam mit kezdeni a hirtelen jött „érzéssel". Az érdeklődés azonban nem volt kölcsönös, hidegen fogadta közeledésemet, szinte tudomást sem vett rólam. Ez nagyon rosszul érintett, hiszen korábban ilyenre még nem volt példa. Ekkor már szinte kétségbeesetten küzdöttem a figyelméért. Vele minden más volt, ösztönösen cselekedtem - a megismerkedésünk első pillanatától kezdve. Hűvösen, távolságtartóan, ám kedvesen és roppant diplomatikusan viselkedett velem. Így teltek a napok szomorú egymásutánban, amikor a barátaim egy nagyszerű ötlettel álltak elő: nyár lévén a családom egy tíz napos nyaralást tervezett Horvátországba. A barátaim elutazásom előtti napon úgy gondolták, hogy méltóképpen vesznek búcsút tőlem, egy kellemes balatoni kiruccanás keretében. Amíg a társaság nagy része elvonult a parti étkezdébe enni, mi Robival lementünk a partra, hogy megmártózzunk a vízben. Véletlenül alakult így, de egyáltalán nem bántam. Kettesben maradtam vele, a gondolataimmal, a kérdéseimmel. Mivel nem volt túl meleg a víz, és nem is volt kedvem a sűrű iszapban gyalogolni, megkérdeztem tőle, lenne-e kedve az ölébe venni, és úgy sétálni velem kicsit a vízben. Így tett! Ott ringatóztunk a naplementében. Olyan óvatosan és gyengéden tartott, hogy szinte alig éreztem a teste melegét. Életem legintimebb és legemlékezetesebb pillanata volt, azt kívántam bárcsak soha ne érne véget. Hazafelé az autóban csak mi ketten voltunk csendben, a többiek beszélgettek és harsányan nevetgéltek. Láttam a szemem sarkából hogy Robi valamit hajtogatott papírból. Egy kis hajó volt az, amit nekem készített, és akkor adta át, amikor elbúcsúztunk egymástól. Az a kishajó megjárta velem Horvátországot, ott volt, amikor esténént a tengerparton sétálgattam, hogy egyedül lehessek kicsit a gondolataimmal. Ez az idő elég volt arra, hogy rájöjjek, mit is érzek pontosan. Még soha nem vártam ennyire, hogy hazaérjek. A közös barátunk születésnapi partiján találkoztunk legközelebb. Nagyon készültem, mivel a buli előtti napokban kaptam tőle egy üzenetet, hogy várja a találkozást és azt, hogy beszélgethessünk egy kicsit. Lángban égtem, még új ruhát is vettem az estére. Éreztem, hogy azon az estén történik majd valami.

Nem sokkal a találkozás után beszélgetni kezdtünk, majd egyszer csak hirtelen megfogta a kezem. Attól a perctől kezdve egész este szétválaszthatatlanok voltunk. Ennek most szeptember 1.-jén már öt éve. Kedvesem tavaly december 29-én, Budapesten sétálás közben a Hősök Terén letérdelt, és megkérte a kezem. Most pedig a Magyar Esküvő Magazint olvasgatom, hogy ötleteket és hasznos tippeket gyűjtsek a 2013. szeptember 7.-én tartandó esküvőnkre. A kis hajót azóta is a pénztárcámban őrzöm, ez a legkedvesebb közös emlékünk...

Roberta és Róbert

Utoljára frissítve:2016. április 21., csütörtök 12:04
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned