Lépésről lépésre...

Lépésről lépésre...

Mindig rendkívül idegesített, amikor a házasulandó vagy már házas barátnőim erősítették azt a teóriát, hogy majd akkor fogok találkozni az igazival, amikor nem is fogom keresni. Bevallom, eleinte logikátlannak tűnt a dolog, mindemellett fölöttébb zavarónak is találtam, már csak azért is, mert szeretem magam irányítani az életem.

Akkoriban két egyetem négy szakán tanultam, sokat utaztam, a férfiak számára szinte rémítően önálló voltam, olyan igazi karrierista típus és túl komoly. Sokszor mondogattam, hogy nekem tulajdonképpen csak egy laza távkapcsolatra van szükségem, egy olyan párral, akivel naponta egyszer beszélek és havonta egyszer találkozom. Kiegyensúlyozott és nagyon boldog voltam egyedül, valójában a munkámnak és a tanulmányaimnak éltem.

Amikor elmentem szakmai gyakorlatra egy ifjúsági nyári rendezvényre, eszembe se jutott körbenézni, hogy milyen fiúkat is sodort arra az élet. Én azonban feltűntem a helyi szoknyapecérnek. Lelkesedése addig tartott, míg kiigazítottam földrajzból, ugyanis szerinte Kolozsvár Szerbiában van, melynek köszönhetően nem lettünk a legjobb spanok. Mindezek ellenére nem adta fel. Bár nehéz volt egyszerre az összes lányra figyelnie, valamiért én külön kategóriába kerültem, s mint utóbb kiderült, a hugát is megbízta, hogy barátkozzon velem. Rejtélyes véletlenek folytán lépten-nyomon összefutottunk. Tapasztalataimból merítkezve átláttam a helyzetet, így nem úszta meg, hogy ne jutalmazzam érdes és csipkelődő szavakkal. Nem titkolom, néha élveztem is. Nem vettem komolyan őt, és így nem jelentett különösebb lelki megterhelést beszólni neki. Ő azonban töretlenül játszotta a tábor macsóját, minden módon igyekezett imponálni nekem... Aztán egyik este leültünk teázni. Beszélgettünk. Beszélgettünk. Beszélgettünk. És bekövetkezett a varázs. Valami hirtelen megfogott Istvánban. Elkezdtem odafigyelni arra amit mond, testtartására és a hangsúlyára. Elkezdtem élvezni a vele való együttlétet. Számomra is szimpatikussá vált az az ember, akivé váltam - a vele való társalgás közben. Meglepődtem. Idővel azon kaptam magam, hogy elkezdett hiányozni, ha nem volt velem. Abba maradtak a szurkálódások és a másfelé kacsintások is. Az utolsó nap rituáléját is együtt jártuk végig, már majdnem olyanok voltunk, mint egy pár, de aztán elbúcsúztunk. Emlékszem, megkérdeztem tőle: „most ki is vagy te nekem? Hogyan definiálhatnánk magunkat?" De nem érkezett válasz.

Hazautaztam. Egy másik országba, 500 km-re tőle. Napokig nem jelentkezett. Nagyon zavart a dolog, már csak azért is, mert mindeközben én egy háromhetes európai körútra készültem, és a gondolataimban, a lelkemben el akartam őt vinni magammal. De nem keresett, egészen a harmadik napig. A férfiak tudják csak, miért kell három napot váratni a hölgyeket. Aztán az utolsó pillanatban felhívott.

A körút során minden városból küldtem neki képeslapot vagy levelet. Elneveztem a Szimpátiámnak. Hazatérve a családom is felfigyelt a változásokra. Támogatni akartak, ezért terveztek egy spontán nyaralást a Balatonra. Pontosan egy hónappal a teázós esténk után, így vihetett el engem István Tihanyba az egyik legromantikusabb vacsorára, amiben addig részem volt. Balatonra néző terasz, kicsi asztal, megterítve két személyre, gyertyafény, halk zene és kuncogó felszolgálólányok, akik minimum azt gondolhatták, hogy lánykérés lesz. Zavarban is voltam, s végig az járt a fejemben, ha én ezt a klubban egyszer elmesélem...Akkor már egészen biztosan tudtam, hogy István az, aki kell nekem. Határozott voltam és reméltem, hasonlóan vélekedik ő is. De ő tartott a távkapcsolattól. Messze voltunk, más ország, azonos nyelv, de már más kultúra. Bár sorra váltotta valóra az álmaim és én egyre biztosabb voltam benne, hogy vele szeretnék lenni, ő csak hátrált. Bizonytalanul jöttem haza, és még egy hónapba telt, mire kimondta, hogy már nincsenek kétségei.

Lassan legyőztük a köztünk lévő akadályokat, távolságot, határokat és családjaink is megismerték a másikat. Minden beszélgetésért meg kellett küzdenünk, minden találkozásért nyolc órát utaztunk. Csodás időket töltöttünk együtt. Minőségi időt. Mivel havonta csak egyszer találkozhattunk, egy-egy hétvégére, különleges volt minden pillanat. Természetesen kalandból és nehézségből is jutott bőven. A ballagásom napján nem engedték át a határon, így délután utóba ültem, és este találkoztunk Debrecenben. A kaland az államvizsgámmal és az ő németországi kivándorlásával folytatódott. A távolság 1200 km-re nőtt, immáron három ország állt köztünk, beszélni is alig volt alkalmunk. Tulajdonképpen amikor fölmerült, hogy külföldön szeretné megerősíteni a szakmai hírnevét, azonnal támogattam őt. Tudtam, hogy ez nem lesz akadály köztünk, de azért néha elfogott a félelem. Talán épp ez motivált engem is arra, hogy hasonló döntést hozzak meg, mint amit István is meghozott. Jelenleg európai önkéntesi évemet töltöm Németországban. Már nincsenek köztünk határok, csupán 480 km. Még mindig csak havonta egyszer tudunk találkozni, és ez így is marad októberig. Akkor ugyanis összeházasodunk. Karácsony este meglepetésként fogadott, hogy ott áll velem szemben, mikor kiléptem a templom ajtaján. Érkezését egy gyűrűvel tette örökre emlékezetessé. Tudom, hogy fantasztikus esküvőnk lesz egy erdélyi kastélyban és csodálatos életünk egymás társaságában.

István mellett valóra vált minden régi, elfelejtett álmom és nekem tényleg egy távkapcsolat adta meg azt a pluszt, amit nem is tudtam, hogy hiányzik. Ismeretlen területeken szereztünk jártasságot. Megtanultuk, hogy hogyan lehet konfliktust kezelni - a távolság ellenére. Átléptünk azokon a nehéz akadályokon, ami a kezdetekben minden találkozás között ott volt, és amit a találkozás első óráiban mindig le kellett rombolni. Közös szenvedélyeket és álmokat találtunk. Minőségi kapcsolatot alakítottunk ki egymással a fokozatosság által, amely az élet minden területére igaz. Lassan haladva, igazodva személyiségeink különbözőségéhez érkeztünk el ebbe az izgalmas élethelyzetbe, és haladunk tovább. Tiszteljük és szeretjük egymást. Megnyugtató és szép közös terveket szőttünk, és sorra váltjuk őket valóra. Azonban mindig csak lépésről - lépésre haladva.
Renáta és István

Kapcsolódó elemek

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned