Kapjon jót, aki jót vár…

Kapjon jót, aki jót vár...

... zakatolt a fülemben Zséda egyik dalának utolsó sora. Napok, hetek óta, amolyan csodaváró hangulat lett úrrá rajtam. Biztosan más számára is ismerős ez az érzés. Amikor pontosan tudjuk, hogy hamarosan történik majd valami.

Túl két hosszabb kapcsolaton, amelyek igencsak megviseltek, éreztem, hogy itt az ideje annak, hogy bizonyos dolgokat átértékeljek. Ebben a különös periódusban talált rám egy kötet, amit az egyik barátnőm ajánlott. Az a típusú ember vagyok, aki mindenről listát ír, a szombati bevásárlástól a karácsonyi teendőkig. Nos, a könyv így kezdődik: írjunk listát arról, mit is szeretnénk a párkapcsolatunkban, mi az, amit el akarunk kerülni. Milyen partnerre vágyunk, és mit várunk el saját magunktól. Tapasztalatból mondom, a lista rengeteg mindennel szembesíti az embert. Mik azok a hibák, amiket rendszeresen elkövetünk, minek dőlünk be szinte állandó jelleggel, és milyen mentségeket keresünk a hibáinkra... Július volt, amikor leültem, és nekikezdtem a felsorolásnak, és megfogadtam, hogy minden nap csak egyetlen dolgot teszek hozzá a négy „témakörhöz". Augusztus vége volt, mire elkészültem. És tulajdonképpen ekkor kerültem a csodavárás hangulatába is.

Mesés nyár volt, a munkahelyemen az addig elért sikereknek köszönhetően megjutalmazták a csoportot egy pár napos római nyaralással, a horoszkópom pedig azt írta, egy utazás során találkozom valakivel, aki akár még a nagy Ő is lehet. Számoltam a napokat az indulásig, és csalódva állapítottam meg, hogy nem történik semmi. A római vakáció ugyan fantasztikus volt, leszámítva két lelkes olasz fiatalembert, senkivel sem találkoztam, aki az igazi lehetett volna. Így teltek tovább a csodaváró napok...

Nálunk minden év október első hétvégéjén rendezik meg a szüreti napokat. Erről sosem hiányozhat az ember, még akkor sem, ha időközben más városba költözött. Egy kedves barátnőm, Mariann úgy döntött, csatlakozik hozzám. Piros bőröndömet magam után húzva, Zséda dalának dallamával és soraival a fülemben trappoltam az állomásra. A helyjegyünk sajnos nem egymás mellé szólt, de Marcsát sosem kell félteni, ha intézkedésről van szó. Szálljak csak fel oda, ahol ő ül – csacsogta pár perce a telefonba – aztán majd cserélek valakivel. Mire felkászálódtam a vonatra, ő már nagy egyezkedésben volt egy helyes, picit Ryan Gosling-ot idéző fiatalemberrel. A helycsere sikeresen megtörtént. A srác láthatóan elmerült egy újságban, és ezzel véget is ért a kommunikáció. Legalábbis aznapra. A hétvége gyorsan elmúlt, én pedig egyedül utaztam vissza a nagyvárosba. Aki vonatozik, biztosan tudja, milyen vasárnap útra kelni: hatalmas tömeg és táskahegyek mindenhol. Percekbe telt, mire le tudtam ülni a helyemre a IC-n. És ahogy felpillantok, ki ült velem szemben? A pénteki srác. A Ryan Gosling-os! Hihetetlen. Mi az esély arra, hogy egyetlen hétvége alatt, kétszer is ugyanazon személy mellé szóljon a jegyünk a MÁV-nál? Persze egy túlzsúfolt vonat nem éppen a legjobb környezet az ismerkedéshez. Így a „Feltegyem a táskádat?" mondat után valójában csak az egymásra való pislogás maradt, mint egyetlen kommunikációs lehetőség. Lassan megérkeztünk, és leszállva a vonatról ismét segített cipelni a bőröndömet, azonban úton a buszmegálló felé, váltottunk pár szót. Gyorsan kiderült, hogy ugyanarra a járatra várunk. Sőt. Ugyanabban a megállóban fogunk leszállni. Vajon létezik ennyi véletlen? Szerintünk nem!

És ezzel tulajdonképpen elkezdődött a minden várakozást felülmúló, közös kalandunk. Egy olyan kaland, ami rövid idő alatt érett komoly kapcsolattá, és melyben a kezdeti lelkesedés töretlen maradt. Azóta összeköltöztünk, ami életünk egyik legjobb döntése volt. A szerelmünk motivál minket minden nap, így tesszük egymást egyre jobbá. Mi ez, ha nem egy valóra vált álom?

Az embert néha hatalmas meglepetések csodák találják meg, de ehhez elengedhetetlen, hogy nyitottak legyünk azokra. Én világ életemben egy sötét hajú, barna szemű fiút vártam. Azt pedig, hogy a párom fiatalabb legyen nálam, el sem tudtam volna képzelni. Nos, a hercegem szőke, kék szemű, és három év a korkülönbség köztünk... a javamra. De most már tudom, hogy őrá vártam. Visszaolvasva a listámat pedig döbbenetes a hasonlóság. Azt kaptam, amit kértem. A titok, és a vonzás törvénye tehát létezik.

A találkozásunk után néhány hónappal, április elsején Péter megkérte a kezem. Hiszem, hogy nem csupán áprilisi tréfa volt, mivel az éttermet már lefoglaltuk az esküvőhöz.
Márta és Péter

Utoljára frissítve:2013. október 15., kedd 21:10
Tovább a kategóriában: Lépésről lépésre... »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned